Amikor egy ennyire aktív, sportmániás és a kockázatot jól ismerő ember, mint Palik László kimondja, hogy „nekem ennyi időm már nincs”, az elsőre akár lemondásnak is tűnhet. A 63 éves sportriporter azonban nem az életkedvét veszítette el, sokkal inkább arról beszél, hogy tisztán látja: mire érdemes még időt és energiát áldoznia. A friss interjúkban arról mesélt, hogy felnőtt fejjel kacérkodott a lovaglással, ám rájött: egy olyan sportnál, ahol a lóval való mély, bizalmi kapcsolat a lényeg, annyi tanulásra és tapasztalatra lenne szükség, amit már valószínűleg nem tudna beletenni. Ezért inkább marad azoknál a lóerőknél, amelyek egész életében elkísérték – az autók és a motorsport világánál.
A tatabányai közgazdászból lett a Forma–1 magyar hangja
Palik László 1962-ben született Tatabányán, és eredetileg közgazdász végzettséget szerzett. A pályája azonban hamar a sport és a média felé kanyarodott: a nyolcvanas évek közepén a televízió sportosztályán kezdett dolgozni, ahol gyorsan kiderült, mennyire jól érzi magát a kamera és a mikrofon közelében.
A nagyközönség számára az áttörést az hozta, amikor a Forma–1 közvetítéseiben először tűnt fel a hangja. Jellegzetes, szenvedélyes kommentátori stílusával hamar azonosították a hazai nézők, legendássá vált mondatait máig idézik. A futamok iránti rajongása túlmutatott a kommentáláson: üzleti és szervezői szerepeket is vállalt az autósport körül, részt vett versenyek szervezésében, autósporttal kapcsolatos projektekben.
Néhány évvel később már nemcsak sportriporterként láthattuk, hanem szórakoztató műsorok házigazdájaként is: különböző show-k, vetélkedők, később sport-reality formátumok kötődtek a nevéhez. Az utóbbi években egyszerre van jelen játékvezetőként egy népszerű kvízműsorban, valamint beszélgetős műsoraiban, ahol ismert és hétköznapi emberekkel egyaránt készít mély, személyes hangvételű interjúkat.
Nem csak beszél a lóerőkről: Dakar, futás és visszatérés egy sérülésből
Palik számára a sport soha nem csak nézőtéri élményt jelentett. A tereprali világában versenyzőként is kipróbálta magát, és több alkalommal rajthoz állt a Dakar-ralin, amely a világ egyik legkeményebb és legkiszámíthatatlanabb autóversenye. Eredményeivel nemcsak a hazai sportéletben, hanem nemzetközi összevetésben is elismerést szerzett, és bizonyította, hogy a mikrofon mögött hallott szenvedély mögött valódi versenyzői tapasztalat áll.
A mindennapokban is fontos szerepet játszik nála a mozgás: rendszeresen fut, sokszor beszél arról, mennyire meghatározza a gondolkodását és a közérzetét az, hogy fizikailag is formában maradjon. Ezt a szemléletet nemrég egy komoly sérülés tette próbára: teniszezés közben elszakadt az Achilles-ina, amely műtétet és hosszú rehabilitációt igényelt. A televíziós felvételek egy részét úgy készítette, hogy a lábát pihentetni, jegelni kellett a forgatások között, és gyakorlatilag újra meg kellett tanulnia terhelés alatt használni.
A történet jól mutatja, milyen mentalitással áll az élethez: ha valamire igent mond, azt végigviszi. Számol a test határaival, tudatosan építi a terhelést, de nem hátrál meg attól, hogy újra és újra formába hozza magát, ha a helyzet úgy kívánja.
Lovak és lóerők – hogyan született meg a „nekem ennyi időm már nincs” mondat?
A most sokat idézett mondat egy olyan beszélgetésben hangzott el, amelyben arról mesélt, hogy idősebb fejjel kezdett el komolyabban foglalkozni a lovaglással. Elmondása szerint lenyűgözte a ló és az ember kapcsolata, az az élmény, amikor két külön akaratnak kell finoman egymásra hangolódnia. Nagyon hamar megértette, hogy a lovaglás nem pusztán technikai kérdés: a ló önálló élőlény, saját félelmekkel, reflexekkel, reakciókkal, akit meg kell tanulni „olvasni”.
A lovas feladata, hogy képes legyen összhangba kerülni a lóval, miközben ő maga a „kényszeres”, aki irányt mutat, de közben figyel az állat jelzéseire. Ezt a fajta tudást nem lehet néhány hónap alatt magabiztos szintre hozni, több év, sőt sokszor egy egész élet munkája, mire valaki igazán rutinos, biztonságos, a lóval harmonikusan együttműködő lovassá válik.
Palik ezt felismerve mondta ki, hogy „nekem ennyi időm már nincs”. Nem azért, mert ne lenne kedve hozzá, hanem mert tisztában van vele: már nem fog tudni annyi évet beletenni a tanulásba és a gyakorlásba, hogy olyan szinten lovagoljon, mint amilyen magas elvárásokat önmagával szemben támaszt. Inkább marad a „megszokott lóerőknél”: az autók világánál, ahol a versenygépet fejben ma is képes úgy kezelni, mint egy megbokrosodó lovat, ugyanakkor a technika kiszámíthatósága valamivel nagyobb kontrollérzetet ad számára.
Mit jelent az, hogy „nincs elég idő” 63 évesen?
Amikor azt mondja, 63 évesen már nincs elég ideje megtanulni valamit, az nem azt jelenti, hogy ne lenne benne energia vagy kíváncsiság. A kijelentés inkább egyfajta józan önreflexió: minél idősebb az ember, annál tisztábban látja, milyen projektekbe érdemes hosszú távon belefogni, és mik azok az álmok, amelyeket jobb elengedni, mert aránytalanul sok időt venne el azoktól a területektől, ahol már felépített egy stabil, értékes tudást.
Palik életében ma is jelen van a televíziózás, a rádiózás, a beszélgetős műsorok világa, a sport és a család. Patchwork családban él, felnőtt és kamasz gyerekekkel, amit maga is „szerethető káoszként” ír le: sok a szervezés, az egyeztetés, de ugyanakkor rengeteg örömöt ad, hogy ennyi emberrel van szoros, mindennapi kapcsolata. Ezt az időt és figyelmet is mérlegelni kell, amikor új szenvedélyek, új hobbik vagy nagy energiát igénylő célok kerülnek a képbe.
A lovaglásról való lemondás tehát nem a bezárkózás jele, hanem tudatos rangsorolás. Palik a már meglévő erősségeit – a motorsporttal kapcsolatos tapasztalatot, a kommunikációs készséget, a műsorvezetői rutint, az interjúkészítésben szerzett gyakorlatot – szeretné tovább építeni. Ezekben a területekben még bőven lát kihívást és fejlődési lehetőséget, miközben a teste és az ideje korlátait is figyelembe veszi.
Három üzenet, amit Palik mondata mindannyiunknak adhat
- Nem lehet mindent újrakezdeni, de mindig lehet tudatosabban választani. Egy bizonyos életkor felett természetes, hogy nem vállalunk be olyan célokat, amelyekhez évtizedek kellenének. Helyette arra érdemes fókuszálni, amiben már erősek vagyunk, és ami valóban örömet ad.
- A bátorság nem csak az ugrás, hanem a „nem” kimondása is. Ahogyan egy kemény terepralira nevezni bátor döntés, ugyanúgy bátorság egy új, csábító hobbira azt mondani: szép, de mostanra már nem fér bele az életembe.
- Az idő korlát, de nem ellenség. Ha az időre nem ellenségként, hanem értékes, véges erőforrásként tekintünk, könnyebb olyan döntéseket hozni, amelyek hosszú távon szolgálják az egészségünket, a kapcsolatainkat és a lelki egyensúlyunkat.
„Ennyi időnk már nincs” – de pont elég marad a lényeges dolgokra
Palik László vallomása a lovaglásról első hallásra akár szomorkásnak is tűnhet: mintha arról szólna, hogy valaki kifutott az időből. Ha azonban az egész életútját, a jelenlegi szerepeit és a sérülésből való visszatérését nézzük, egészen más kép rajzolódik ki. Egy olyan ember alakja, aki 63 évesen már pontosan tudja, melyik „pályán” akar versenyezni – stúdióban, terepen, futópályán vagy mikrofon mögött –, és nem fél kimondani, hogy bizonyos álmokat elenged, hogy másoknak több teret adjon.
A „nekem ennyi időm már nincs” ezért sokkal inkább a fókuszról, mintsem a feladásról szól. Arra emlékeztet, hogy bármennyi idősek is vagyunk, végső soron mi döntjük el, mire használjuk a hátralévő éveinket. Néha éppen az tesz szabaddá, ha őszintén bevalljuk, mit nem fogunk már megtanulni – hogy közben annál szabadabban élhessünk azokban a dolgokban, amelyekben igazán otthon vagyunk.
Fotó: Most Hír