Az elmúlt napokban újra az Európai Unió és a magyar kormány konfliktusának középpontjába került a felsőoktatás és az Erasmus+ program. Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszter élesen bírálta az Európai Bizottság által előterjesztett új Erasmus-stratégiát, és bejelentette: Magyarország addig nem támogatja a javaslatot, amíg a modellváltott magyar egyetemek hallgatói és kutatói nem kapnak hozzáférést az Erasmus+ és a Horizon Europe programokhoz. A miniszter szerint ez „a magyar egyetemisták jogos jussának” visszatartása.
A vita azonban jóval túlmutat egy kommunikációs pengeváltáson. Három éve tartó jogállamisági és átláthatósági konfliktus, hazai törvénymódosítások, a kormány által létrehozott alternatív ösztöndíjprogramok (Pannónia, HU-rizon), valamint több tízezer magyar hallgató és oktató nemzetközi esélyeiről szóló, nagyon is gyakorlati kérdések találkoznak benne.
Hogyan jutottunk idáig? A modellváltás és a brüsszeli vétó
A történet gyökere 2022 végére nyúlik vissza, amikor az Európai Bizottság a közérdekű vagyonkezelő alapítványok által működtetett – közkeletű nevükön „modellváltott” – magyar egyetemeket kizárta az Erasmus+ és a Horizon Europe programok új szerződéskötéseiből. Összesen több mint harminc intézményt, köztük huszonegy egyetemet érintett az intézkedés.
Brüsszel szerint az alapítványi fenntartású egyetemek irányítási rendszere nem biztosította kellően a tudományos szabadságot és az átláthatóságot. Különösen problémásnak tartották, hogy a kuratóriumi tagság ideje gyakorlatilag korlátlanul megújítható volt, a politikai szereplők – például miniszterek, országgyűlési képviselők, polgármesterek – nem voltak érdemben kizárva a kuratóriumokból, és a tagok kiválasztásának folyamata nem volt független, jelentős befolyást gyakorolt rá a kormányzat.
A magyar kormány több körben törvénymódosításokat jelentett be: bevezették a határozott idejű mandátumot, szigorították az összeférhetetlenségi szabályokat, és megtiltották, hogy bizonyos magas rangú politikai tisztségviselők kuratóriumi tagok legyenek. Ugyanakkor több elemzés szerint a módosítások nem minden ponton feleltek meg az Európai Bizottság elvárásainak, például a mandátum hossza és az ellenőrzés módja továbbra is vitatott maradt. Ennek eredményeként 2025 végére még mindig nem született megállapodás, így a modellváltott egyetemek hallgatói és kutatói továbbra sem férnek hozzá teljes körűen az Erasmus+ és a Horizon programokhoz.
Mit kifogásol Hankó az új Erasmus-stratégiában?
A vita közvetlen apropója az Európai Bizottság új, az Európai Oktatási Térség és az Erasmus+ jövőjére vonatkozó stratégiája, amelyről a tagállamok oktatási miniszterei brüsszeli ülésen tárgyalnak. A stratégia fő céljai többek között a hallgatói és oktatói mobilitás bővítése, a program nyitása az Európai Unión kívüli partnerek – különösen a „globális dél”, azaz több afrikai és ázsiai ország – felé, a társadalmi befogadás és esélyegyenlőség erősítése, valamint a digitalizáció és a zöld átállás támogatása a felsőoktatási együttműködésekben.
Hankó Balázs kritikája nem önmagában ezen célok ellen irányul, hanem azon a ponton válik élessé, hogy mindezt a Bizottság úgy kívánja elérni, hogy közben a magyar modellváltott egyetemek hallgatói a jelenlegi szabályok szerint továbbra is ki vannak zárva az Erasmus+ programból. A miniszter szerint ez sérti a magyar hallgatók oktatáshoz való alapvető jogát, és „túszként tartja fogva” őket. Közösségi médiában közzétett nyilatkozatában úgy fogalmazott: „A pofátlanságnak is van határa”, és hangsúlyozta, hogy Magyarország addig nem támogatja az új stratégiát, amíg minden magyar egyetemista nem lesz jogosult az Erasmusra.
„Brüsszel a magyar egyetemek döntéseivel megy szembe” – a kormány narratívája
A kormánypárti kommunikációban visszatérő elem, hogy a modellváltás „alulról jött igény” volt. Hankó Balázs televíziós interjúkban azt állítja, hogy az egyetemek szenátusai átlagosan 87 százalékos arányban támogatták a fenntartói struktúra átalakítását, vagyis a közalapítványi modell bevezetését. A miniszter szerint a Bizottság döntése ezzel szemben nemcsak jogtalan, hanem „a magyar egyetemek döntéseivel megy szembe”.
A kormány hangsúlyozza, hogy az oktatás nem uniós, hanem tagállami hatáskör, ezért álláspontja szerint Brüsszelnek nincs joga beleszólni az egyetemek irányításának részleteibe, és nincs felhatalmazása arra, hogy szankciós jellegű lépéseket alkalmazzon egy tagállammal szemben pusztán azért, mert nem ért egyet annak kormányzati modelljével. A kormányközeli sajtó orgánumai ezt tovább erősítve politikai játszmáról, kettős mércéről és „brüsszeli zsarolásról” írnak, amelynek áldozatai szerintük a magyar fiatalok.
A kommunikációs narratíva fontos eleme, hogy a kormány nem maradt tétlen: létrehozta a Pannónia Ösztöndíjprogramot, valamint a HU-rizon kutatási támogatási konstrukciót, amelyek célja, hogy hazai forrásból pótolják a kieső uniós pénzeket, és lehetővé tegyék a külföldi tanulmányutakat és kutatási együttműködéseket.
Mit mondanak a kritikusabb hangok?
A kormánykritikusabb médiumok más hangsúlyokat emelnek ki. Egyes elemzések szerint Hankó felháborodása legalább annyira szól a belpolitikai közönségnek, mint Brüsszelnek: a kemény hangvétel jól illeszkedik abba a kommunikációs keretbe, amelyben a kormány „megvédi a magyar szuverenitást” az uniós beavatkozással szemben.
Több cikk rámutat arra, hogy a KEKVA-rendszer kialakításakor a kormány tudatosan olyan modellt választott, amelyben a kuratóriumokban hosszú távra „bebetonozott” szereplők kapnak döntő befolyást, és a politikai és gazdasági érdekek keveredése nehezen átlátható. A Bizottság kifogásai – a kuratóriumi tagság időtartamától a politikai szereplők kizárásáig – már jóval az uniós pénzek felfüggesztése előtt ismertek voltak, a magyar fél mégis csak lassan, részleges lépésekben reagált.
Több szakértő szerint a vita mögött az a feszültség húzódik meg, hogy az Európai Unió jogállamisági és átláthatósági elvárásokat akar érvényesíteni az uniós források felhasználásával kapcsolatban, míg a magyar kormány ezeket gyakran politikai támadásként, a nemzeti szuverenitás elleni kísérletként kezeli.
Pannónia Ösztöndíjprogram: valódi alternatíva az Erasmusra?
A kormány válasza a brüsszeli blokkolásra a Pannónia Ösztöndíjprogram és a HU-rizon hazai finanszírozású mobilitási és kutatási programok elindítása volt. A Pannónia célja, hogy a modellváltott egyetemek hallgatói, oktatói és kutatói a világ vezető egyetemein tanulhassanak, kutathassanak vagy szakmai gyakorlatot végezhessenek – az Európai Unión belül és azon kívül egyaránt. A hivatalos kommunikáció kiemeli, hogy a program jelentős, több milliárd forintos keretösszeggel működik, és „nem más pénzére szorul”, hanem a magyar költségvetés biztosítja a forrását.
Az első évek tapasztalatai vegyes, de több szempontból kedvező képet mutatnak. Egyes modellváltott egyetemeken valóban erős részvételi számokat hozott a Pannónia, sőt bizonyos helyeken a résztvevők száma meghaladta a korábbi Erasmus-kiutazások átlagát. Ugyanakkor a mobilitások átlagos hossza gyakran rövidebb, és a program által lefedett célországok köre, illetve az intézményi hálózat mélysége még korántsem éri el az Erasmus több évtized alatt kialakult struktúráját.
Az egyetemek visszajelzései alapján a Pannónia fontos kiegészítő eszköz, amely nélkül sokkal kevesebb lehetőségük lenne külföldi mobilitásra. Ugyanakkor több intézmény hangsúlyozza, hogy egy frissen induló, nemzetközi szinten kevésbé ismert program nehezen tud versenyezni az Erasmus nemzetközi márkaértékével, sok partnerintézmény fejében az Erasmus jelenti az alapvető minőségi és adminisztratív sztenderdet.
Mi forog kockán a magyar hallgatók számára?
A konfliktus tétje a nagypolitikán túl rendkívül konkrét a hallgatók szemszögéből. Egy magyar egyetemistának az Erasmus nemcsak ösztöndíjat jelent, hanem belépőt egy európai felsőoktatási hálózatba: közös diplomaprogramokat, kettős diplomákat, közös kurzusokat, kutatási együttműködéseket, és olyan személyes kapcsolatokat, amelyek gyakran egy egész karrierre kihatnak.
A modellváltott egyetemek hallgatói számára jelenleg a külföldi mobilitás nagyobb adminisztratív bizonytalansággal, széttöredezett megoldásokkal jár. Hazai programokon, kétoldalú intézményi szerződéseken vagy új ösztöndíjakon keresztül ugyan elérhető a kiutazás, de sokszor kevesebb garanciával, bonyolultabb elismeréssel, és kisebb intézményi háttérrel.
Mindeközben a nem modellváltott egyetemek – amelyek továbbra is teljes jogú Erasmus-partnerek – vonzóbbá válhatnak a felvételizők számára, hiszen egyértelműen és stabilan tudnak uniós mobilitási lehetőséget kínálni. Hosszabb távon ez ahhoz vezethet, hogy a magyar felsőoktatás kettészakad: az egyik oldalon az uniós programokhoz hozzáférő, hagyományos fenntartású intézmények, a másikon a döntően hazai finanszírozású mobilitásra támaszkodó alapítványi egyetemek állnak, eltérő nemzetközi beágyazottsággal és presztízzsel.
Szuverenitás kontra jogállamiság – két narratíva ütközése
A jelenlegi vita lényegében két nagy narratíva ütközéséről szól. A kormány narratívája szerint a modellváltás a versenyképesebb, vállalkozás-közelibb, rugalmasabb felsőoktatás irányába tett lépés, amelyet az egyetemek többsége támogatott. Az uniós blokkolás ebben az értelmezésben politikailag motivált, kettős mércét alkalmaz, és olyan területre terjeszti ki az uniós befolyást, amely alapesetben tagállami hatáskör.
Az Európai Bizottság és a kritikus elemzések narratívája ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy a modellváltás során a magyar állam jelentős közvagyont szervezett ki formálisan független, valójában erősen politikailag kötődő alapítványokba, hosszú időre bebetonozott kuratóriumokkal. Ebben a keretben az Erasmus- és Horizon-források visszatartása nem „büntetés”, hanem az uniós pénzekkel való felelős gazdálkodás minimális feltételeinek kikényszerítése: addig nincs teljes hozzáférés, amíg a kormány nem biztosítja az átláthatóságot és a politikai befolyástól való függetlenséget.
A magyar hallgatók és oktatók számára azonban mindkét nagy narratíva csak a háttér. Ők azt érzékelik, hogy egy hosszú, sokszor átláthatatlan politikai és jogi huzavona eredményeként egyre bizonytalanabb a külföldi mobilitás, a nemzetközi közös programok és kutatások jövője.
Merre tovább? Lehetséges forgatókönyvek
A következő években több kimenetel is elképzelhető:
- Kompromisszum és fokozatos visszatérés az Erasmusba:
Ebben a forgatókönyvben a kormány további engedményeket tesz a kuratóriumi rendszer átláthatósága és a politikai szereplők kizárása terén. Cserébe az Európai Bizottság – akár fokozatosan, feltételekhez kötve – feloldja a modellváltott egyetemekre vonatkozó tilalmat, és a hallgatók újra teljes körűen részt vehetnek az Erasmus+ és Horizon programokban. - Tartós kettős rendszer:
Itt az uniós programokhoz való hozzáférés csak részben nyílik meg, vagy hosszabb ideig bizonytalan marad, miközben a Pannónia és a HU-rizon típusú hazai programok stabilan működnek. A magyar hallgatók mobilitása számszerűen akár nem is csökken jelentősen, de az európai felsőoktatási térséghez való intézményi integráció, a közös diplomák és nagy kutatási konzorciumok elérhetősége tartósan gyengébb marad. - Politikai eszkaláció:
Ha a kormány az Erasmus-ügyet más uniós vitákhoz – például a jogállamisági mechanizmushoz vagy a kohéziós forrásokról szóló tárgyalásokhoz – köti, a konfliktus még inkább elmérgesedhet. Ebben az esetben az oktatási és kutatási programok egy szélesebb, pénzügyi és politikai alkumechanizmus részeivé válnak, miközben a hallgatók és oktatók továbbra is bizonytalanságban maradnak.
Kiállás a hallgatókért – de hogyan?
Hankó Balázs retorikájának központi elemévé vált, hogy a kormány „kiáll a magyar egyetemistákért” Brüsszellel szemben. Abban valóban van igazság, hogy az Erasmusból és Horizonból való kizárás közvetlenül olyan hallgatókat és kutatókat érint, akik nem dönthettek a modellváltásról, mégis viselik a következményeit. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a kialakult helyzethez vezető lépések – a KEKVA-rendszer konstrukciója, a kuratóriumok összetétele, a kompromisszumkeresés sebessége és stílusa – jelentős mértékben a magyar kormány felelősségi körébe tartoznak.
A Pannónia Ösztöndíjprogram és a hozzá kapcsolódó hazai megoldások fontos és részben sikeres válaszkísérletek a kialakult helyzetre, de önmagukban nem tudják egyik napról a másikra pótolni az Erasmus több évtizedes intézményi beágyazottságát, nemzetközi elismertségét és hálózatait. A valódi „kiállás a magyar egyetemistákért” ezért valószínűleg kevésbé a hangos nyilvános üzengetésben, és sokkal inkább a háttérben zajló, szakmai alapú, transzparens tárgyalásokban dől el.