Karl Bushby neve az elmúlt hetekben járta be a világsajtót: egy brit egykori ejtőernyős, aki 1998 óta gyalog próbál körbesétálni a Földön, megszakítás nélkül, egészen szülővárosáig, az angliai Hullig. A több mint harmincezer mérföldes, vagyis nagyjából ötvenezer kilométeres út mára 25 országon, sivatagokon, dzsungeleken, hegyvonulatokon és befagyott tengereken vezetett keresztül, és Bushby most már kevesebb mint ezer mérföldre jár az otthonától. Célja, hogy 2026 szeptemberében saját lábán lépjen be a szülővárosába, ezzel egyedülálló világrekordot állítva fel.
Egy bárpult mellett született fogadás
Bushby története meglepően hétköznapian indult: fiatalkori beszélgetésből és egy fogadásból. A húszas évei végén – már leszerelt ejtőernyősként – barátaival arról beszélgetett, meddig lehet eljutni pusztán gyalog. Valaki bedobta: „Fogadjunk, hogy nem tudnál hazasétálni Dél-Amerika legalsó csücskéből egészen Angliáig.” A heccből komoly kihívás lett, Bushby pedig néhány év gondolkodás, számolgatás és tervezés után elhatározta: megpróbálja.
1969-ben született Hullban, 16 évesen csatlakozott a brit hadsereghez, és 11 évet szolgált az ejtőernyősök kötelékében. A katonaság nemcsak fizikailag edzette meg, hanem utazásokkal, idegen kultúrákkal, extrém helyzetekkel is szembesítette – ő maga is úgy nyilatkozott, hogy itt alakult ki benne a „csavargóvágy” és a hosszú távú teljesítmények iránti vonzalom. Az, hogy fiatalon több bajtársát is elveszítette, ráerősített arra a gondolatra, hogy az élet rövid, és ha az ember valami őrült nagy dolgot akar csinálni, arra nincs „jobb időpont később”.
A Goliath Expedition szabályai: nincs jármű, nincs hazaugrás
1998 novemberében Bushby Punta Arenas városának szélén állt, Chile legdélebbi részén, és nekiindult annak, amit Goliath Expeditionnek nevezett el. Az eredeti terv szerint a teljes táv körülbelül 31–36 ezer mérföld lett volna, és nagyjából 8–12 év alatt akarta teljesíteni – ebből lett végül 27 év.
Két egyszerű, de kőkemény szabályt állított fel magának:
- nem használhat semmilyen járművet az előrejutáshoz, vagyis minden egyes métert saját lábon (vagy úszva) kell megtennie,
- addig nem mehet haza, amíg gyalog haza nem ér – ha valami miatt félbe kell hagynia az utat, mindig pontosan ugyanonnan folytatja, ahol abbahagyta.
Ez a két szabály minden logisztikai, politikai és pénzügyi problémát megsokszorozott – viszont ettől vált az expedíció igazán egyedivé: nem világkörüli utazásról, hanem egy tényleges, megszakítatlan gyalogos útvonalról beszélünk.
Patagóniától a Darién-ösvényig: a legkeményebb dzsungelek
Bushby mindössze 500 dollárral a zsebében indult el. Az első évek gyakorlatilag túlélőtúrának számítottak: többnyire sátorban aludt az út szélén, néha helyiek látták vendégül, sokszor pedig szó szerint az út mentén talált élelemből tartotta életben magát.
A patagóniai szelek, az Andok hágói és a közép-amerikai hőség után jött az egyik legrettegettebb szakasz: a Darién-ösvény, a Panama és Kolumbia közötti dzsungel. Ez a térség hírhedt a fegyveres csoportokról, embercsempészekről, járhatatlan mocsarairól és fertőzésekről. Bushby két hónapot töltött itt, és még egy 18 napos panamai őrizetet is túlélt, mielőtt továbbengedték.
Innen folytatta útját Közép-Amerikán át Mexikóba, majd az Egyesült Államokba. 2005-re eljutott Alaszkáig – ezzel maga mögött hagyta gyalog az egész amerikai kontinenst.
A Bering-szoros: gyalog a jégtáblák között
A Bering-szoros átkelése 2006-ban az expedíció egyik szimbolikus csúcspontja lett. Bushby egy francia kalandorral, Dimitri Kiefferrel együtt vágott neki a jeges, szétszakadozott jégtáblákból álló tengernek. A szoros soha nem fagy be teljesen egybefüggő jéggé; inkább egy mozgó, recsegő, nyílásokkal teli jégtenger, ahol a két férfinak időnként a jégtáblák között is úsznia kellett. Az átkelés 14 napig tartott, és máig a modern idők egyik legvakmerőbb teljesítményének tartják.
Alighogy partra értek Szibériában, újabb akadályba ütköztek: a hatóságok letartóztatták őket, mert nem hivatalos határátkelőn léptek be az országba. Bushby 57 napot töltött őrizetben, majd tárgyalás után végül engedélyezték, hogy folytassa az útját Oroszországon keresztül.
Orosz bürokrácia, vízumstop és kényszerpihenők
A Bering-szoros után éveken át Oroszország lett az expedíció legégetőbb problémája. A térség, ahol haladt, katonai zóna; külön engedéllyel lehet csak belépni, és turistavízummal is legfeljebb 90 napot tölthetett az országban minden 180 napos periódusban. Ez azt jelentette, hogy időről időre félbe kellett szakítania a gyaloglást, elhagyni az országot, majd visszatérni, és ugyanott újra felvenni a fonalat.
A 2008-as gazdasági válság ráadásul elsodort több szponzort, Bushby egy időre Mexikóban „ragadt”, mivel nem tudta finanszírozni a visszautat Oroszországba. Amikor 2010 körül új támogatókra talált, ismét folytatta az utat, de 2012-ben vízumot sem kapott, 2013-ban pedig öt évre kitiltották Oroszországból egy korábbi határincidens miatt.
Ekkor újabb jelképes lépésre szánta el magát: Los Angelestől gyalog ment el a washingtoni orosz nagykövetségig – nagyjából 4800 kilométert – hogy személyesen lobbizzon a vízumtilalom feloldásáért. Végül sikerrel járt, és 2014-ben újra megnyílt előtte Oroszország.
Innen Mongólián, Kínán és Közép-Ázsián (Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán) át vezetett az útja, egészen addig, amíg a vízumproblémák és aztán a Covid–19 járvány ismét évekre lefékezték a haladását.
A Kaszpi-tenger átúszása: amikor a gyalogló úszni kényszerül
2024 augusztusában újabb meghökkentő fejezet kezdődött: Bushby a Kaszpi-tengert úszva kelt át, Kazahsztánból Azerbajdzsánba. Azért választotta ezt az útvonalat, mert az összes szárazföldi opció Iránon vagy Oroszországon át vezetett volna, ahová akkor politikai okokból brit állampolgárként nem szívesen lépett volna be.
A közel 300 kilométeres távot 31 nap alatt teljesítette: naponta két-három órát úszott, a pihenést és alvást pedig kísérőhajókon oldották meg, hogy a saját szabályait ne szegje meg – a hajók nem vitték „előre”, mindig ugyanott kezdte újra, ahol előző nap abbahagyta.
A Kaszpi-tenger után gyalog folytatta útját a Kaukázuson, Törökországon, majd a Balkánon át. 2025-ben átkelt a Boszporuszon, belépett Európába, majd Bulgárián és Románián keresztül ért el Közép-Európába; 2025 végén Magyarországon járt, nagyjából ezer mérföldre a céltól. Ha semmi nem szól közbe, 2026 őszén érkezhet meg Angliába.
Hétköznapok egy 27 éve tartó úton
Kívülről nézve a Goliath Expedition egyetlen végtelen gyalogtúrának tűnik, valójában azonban az elmúlt 27 évből nagyjából 13 év telt aktív gyaloglással – a többi idő vízumokra várással, kényszerpihenőkkel, pénzgyűjtéssel, járvány- és háborús helyzetek miatti kényszermegállásokkal telt.
Bushby az első években napi 30 kilométer körüli távokat gyalogolt, ma inkább 24 kilométer környékére lassított, részben a kora, részben a fáradtság miatt. A felszerelését egy háromkerekű kocsiban, a „Beast” (Fenevad) nevű utánfutóban tolja maga előtt, ebben van sátor, ruházat, alapvető élelmiszer, víz és a technika.
A finanszírozás kezdetben gyakorlatilag nem létezett: a 500 dollár gyorsan elfogyott, a családja segítette ki, közben pedig az út mentén alkalmi munkákat vállalt. Később – ahogy híre ment a vállalkozásának – magánadományok, céges szponzorok, könyvszerződés és filmes megkeresések segítették a folytatást. Ma már közösségi finanszírozás és közösségimédia-jelenlét is támogatja, de az alapélmény nem változott: sokszor most is egyszerű sátorban alszik az út szélén.
Sérülések, betegségek, magány
Meglepő módon Bushby szerint a teste egészen jól bírta a megpróbáltatásokat: komoly sérülése mindössze egyszer volt, amikor megcsúszott és felszakította a csuklóját – a varratokat saját maga tette be. Egyszer volt komoly gyomorfertőzése is, Peruban egy helyi orvosnál lábadozott, aki befogadta és ápolta. A lábait – saját állítása szerint – ma is jó állapotban tartja az, hogy folyamatosan használja őket.
A nagyobb kihívást a mentális rész jelenti: a hosszú, egyhangú szakaszok az arktiszi vidékeken vagy a sivatagban, a hónapokig tartó magány, az, hogy kapcsolatai – két komoly párkapcsolata is – végül az expedíció rendkívüli életmódja miatt futottak zátonyra. Ő maga is úgy fogalmazott: „nem így vagyunk kitalálva, hogy ennyire vándoréletet éljünk”, mégis ez adta a mindennapjai értelmét közel három évtizedig.
A világ, ami időközben megváltozott
Amikor 1998-ban elindult, még papírtérképekkel, ceruzával és zsebszámológéppel tervezte az útvonalat, a közösségi média pedig nem létezett. Ma, a finishez közeledve több százezres követőtábora van a közösségi oldalakon, ahol rövid klipeken mutatja be az útja pillanatait. Ez egyszerre áldás és nyomás: egyrészt pénzt és figyelmet hoz, másrészt folyamatos elvárást teremt, hogy „tartalmat gyártson” az útról.
A világ geopolitikai értelemben is radikálisan más lett: háborúk, szigorodó határrezsimek, vízumrendszerek változásai – mind olyan tényezők, amelyek miatt az eredetileg 8–12 évesre tervezett út 27 évre nyúlt. Bushby expedíciója így egyben lenyomata is annak, hogyan válik egyre bonyolultabbá a globális mozgás még egy olyan ember számára is, aki alapvetően csak gyalogolni szeretne.
„A világ sokkal kedvesebb hely, mint gondolnánk”
Bushby újra meg újra visszatér arra a felismerésre, hogy az út valódi hősei nem elsősorban ő maga és a teljesítménye, hanem az emberek, akikkel találkozott. Saját szavaival: az emberek 99,99 százaléka, akivel találkozott, kedves, segítőkész és nagylelkű volt – a világ tehát a tapasztalata alapján jóval barátságosabb, mint ahogy a hírek alapján hinnénk.
Szerinte minden országban ugyanaz a minta ismétlődik: ha beteg, ha elázik, ha kifogy az élelemből, mindig akad valaki, aki befogadja, enni ad, útba igazít vagy akár pénzzel is kisegíti. Az expedíció egyik legfontosabb tanulsága számára az, hogy senki sem ér el ilyen teljesítményt egyedül – hiába ő az, aki a kilométereket „ledarálja”, mögötte egy hatalmas, láthatatlan közösség áll.
Mi jön azután, hogy hazaér?
Paradox módon Bushby számára a cél elérése egyszerre lesz felszabadító és ijesztő. Közel három évtizeden át az volt a napi feladata, hogy reggel felkel, összepakol, és sétáljon egy keveset közelebb az otthonához. Ha ez a küldetés véget ér, a legegyszerűbb kérdés kerül elő: mihez kezd az ember, aki 27 évig úton volt?
Ő maga úgy fogalmaz, szeretne a tudományos ismeretterjesztés, a természettudományos műveltség népszerűsítése felé fordulni, és a saját történetét arra használni, hogy minél több embert ösztönözzön felfedezésre, utazásra – akár csak kisebb léptékben, a saját világuk határain belül.
Eközben azonban tudja: a hazatérés nem rózsaszín happy end. Egy ilyen hosszú, intenzív, identitásalakító projekt után sokan ürességet élnek át, és nem könnyű visszailleszkedni a „normális” hétköznapokba. Bushby sem titkolja, hogy ettől tart talán a legjobban – mégis úgy érzi, az út befejezése önmagában is bizonyíték lesz arra, hogy egyetlen ember is képes a józan ész határait feszegető dolgokra, ha kitart mellette elég sokáig.
Amikor egy kocsmai fogadásból modern kori eposz születik
Karl Bushby története azért ragad magával, mert egyszerre emberi és felfoghatatlan. A kiindulópont egy elcsépelt kocsmai fogadás, a szereplő egy kisvárosi srác, aki katonaként járta a világot, majd úgy döntött, hazasétál. Nincs mögötte nagy állami expedíció, tudományos program vagy óriás költségvetés – van helyette két szabály, egy sátras kocsi, rengeteg várakozás a vízumokra, hosszú hónapok a semmi közepén, és egy döbbenetesen makacs elhatározás, hogy egyszer haza fog érni, gyalog.
Ha 2026-ban tényleg megteszi az utolsó lépéseket Hull utcáin, a Goliath Expedition nemcsak egy lenyűgöző sportteljesítményként, hanem modern kori e