Amikor a pankráció történetéről beszélünk, ritkán találunk olyan nevet, amely egyszerre jelent korszakot, vitát, rajongói kultuszt, üzleti gépezetet és popkulturális jelenséget. John Cena pontosan ilyen. A ringben évtizedeken át ő volt a „biztos pont”: a WWE arca, a gyerekek hőse, a felnőttek egy részének megosztó „örök győztese”, majd később az a veterán, akinek már minden visszatérése külön eseménynek számított. A 2025-ös búcsúév, majd a decemberi finálé azért volt több egy utolsó meccsnél, mert a WWE egyik leghosszabb, legjobban felépített márkatörténete zárult le vele a szorítóban.
A „ruthless aggression” pillanattól a franchise-arcig
Cena története klasszikus amerikai sportmítosz: massachusettsi gyökerek, sportos háttér, majd a testépítés világa felől érkezés a show-biznisz felé. A WWE-ben az áttörés mégsem az izomzatról szólt, hanem arról, hogy a kamera szereti. A korai években nem az volt a kérdés, hogy képes-e bunyózni, hanem az, hogy képes-e karaktert teremteni. A válasz gyorsan megjött: a kezdeti „újonc, aki bizonyítani akar” ív után megszületett a nagyszájú rapper persona, a „Doctor of Thuganomics”, aki mikrofont fogott fegyverként, és olyan természetességgel szólt vissza, mintha a promókra született volna.
A WWE-nek akkoriban pont ilyen figura kellett. A 2000-es évek közepére Cena már nem csupán tehetség volt a rosterben, hanem a cég arculata. A „Hustle, Loyalty, Respect” és a „Never Give Up” nem csak szlogenek lettek, hanem egy komplett értékcsomag, amelyet a WWE évekig épített: családbarát hős, aki bármilyen esélytelen helyzetből feláll, és közben úgy kommunikál, hogy a legutolsó sorban ülő gyerek is érti, miért érdemes hinni benne.
Miért lett megosztó, miközben mindenki ismerte?
Cena csúcsévei a közönség egyik legérdekesebb kettősségét hozták elő. Egyszerre volt ő a legnagyobb popsztár a birkózásban, és a leggyakoribb céltábla. A „Super Cena” jelenség – amikor egy meccs dramaturgiája gyakran ugyanabba a sémába futott bele, és a végén jött a hősi feltámadás – hosszú időn át sokaknál ellenérzést váltott ki. Ugyanakkor pont ez tette őt a WWE egyik legbiztonságosabb fogadásává: ha Cena a főmeccsben van, a tévénéző tudja, hogy „történik valami”, a család tudja, hogy „vállalható”, a márkák tudják, hogy „eladható”.
A megosztottság idővel átalakult. Ahogy Cena egyre inkább részmunkaidős sztár lett, a hiány felértékelte a jelenlétét. A „régen utáltuk, most már hiányzik” jelenség a pankrációban gyakori, de nála különösen látványos volt, mert a karrierje végére sokan úgy tekintettek rá, mint a WWE egyik utolsó, klasszikus értelemben vett szupersztárjára, aki egyszerre tudott ringben, mikrofonon és a mainstream médiában működni.
A búcsúév tétje: nem csak egy meccs, hanem egy korszak lezárása
A 2025-ös év narratívája nem egyetlen állomásra épült, hanem egy tudatosan felépített búcsúturnéra. A WWE ebben a „köszönjük, hogy velünk voltál” hangulatban egyszerre akarta megünnepelni Cena múltját és átadni a reflektorfényt a jövőnek. A búcsúturné logikája a pankráció hagyományából jön: a távozó legenda általában úgy megy el, hogy „megcsinálja a szívességet” valakinek, aki még évekig viszi tovább a céget.
És pont itt vált különösen izgalmassá, ki lesz Cena utolsó ellenfele. A WWE végül Gunthert állította szembe vele, aki az elmúlt években a „kíméletlen, sportszerűen brutális” modern bajnok archetipusává vált. Nem a cirkuszi túlzás, hanem az a hitelesség, hogy amit csinál, az fáj, és hogy a ringben minden mozdulatnak súlya van.
Az utolsó meccs: Gunther–Cena, és a búcsú, ami nem trükkre épült
A december 13-i Saturday Night’s Main Event Washingtonban, a Capital One Arénában kapta meg azt a szimbolikus keretet, amely illik egy ilyen búcsúhoz: nagy színpad, kiemelt tévés esemény, és egy olyan főmeccs, amit nem kellett túlbonyolítani. A mérkőzés képe gyorsan kirajzolódott: Gunther ment előre, fizikailag dominált, és lépésről lépésre bontotta le a veteránt. Cena közben azt tette, amit a legjobban tudott: időzített feltámadásokkal, jól ismert „slágermozdulatokkal” és közönségre hangolt ritmussal próbált visszajönni.
A finálé mégis a WWE egyik legkeményebb, legemberibb döntése lett: Cena végül beadta a derekát, és feladta a meccset. A befejezés azért ütött nagyot, mert nem egy „csalás”, nem egy váratlan külső beavatkozás, nem egy „még egyszer visszajövök jövő hónapban” típusú csavar volt, hanem egy egyenes, tiszta lezárás. Ráadásul a feladás, mint végpont, külön súlyt adott az egésznek: Cena pályafutása során ritkán ért véget így mérkőzés, ezért a kép – a hős, aki ezúttal nem tud felállni – egyszerre volt sokkoló és katartikus.
A meccs utáni pillanatokban a hangsúly már nem a győztesen volt, hanem a búcsún. A pankrációban a gesztusok beszélnek: a ring sarkainak megköszönése, a kollégák jelenléte, a közönségnek küldött utolsó tisztelgés mind azt üzente, hogy itt valóban vége van. Nem cliffhanger, nem „ha a testem bírja, talán még egyszer”, hanem lezárt fejezet.
Tiszteletadás a színfalak mögül: Undertaker, Triple H, Cody Rhodes üzenetei
Egy legenda búcsújánál mindig beszédes, kik szólalnak meg. Cena esetében a WWE ikonikus alakjai – olyanok, akikkel rivalizált, szövetséges volt, vagy akik egyszerűen csak ugyanabban a „felső polcon” léteztek – előre is jelezték, hogy ez a meccs több egy gálánál.
Undertaker üzenete különösen találó volt: felidézte a korai éveket, amikor a fiatal Cena még csak próbálta megtalálni a helyét, és azt a gondolatot emelte ki, hogy a „Hustle, Loyalty and Respect” nála nem marketingfogásként működött, hanem végigvitt életprogramként. Triple H pedig – aki riválisként és a WWE vezetésében is meghatározó szereplőként – úgy keretezte a búcsút, mint az utolsó közös „nagy pillanat” megteremtését. Cody Rhodes üzenete pedig azért volt szimbolikus, mert az új korszak egyik zászlóvivőjeként ő már egy olyan WWE-t képvisel, amelyben Cena öröksége alapozta meg a „modern szupersztár” fogalmát.
A számokon túl: mit jelent Cena öröksége?
A statisztikák jól mutatnak, de Cena hatása valójában kulturális. Persze a címek és rekordok önmagukban is elképesztők: világbajnoki címhalmozás, midcard övek, tag-team arany, Royal Rumble-győzelmek, és egy olyan pályaív, amelyben a main event státusz nem egy rövid csúcspont volt, hanem egy hosszú éra.
Mégis, ha valamit muszáj kiemelni, az az, hogy Cena a WWE egyik legsikeresebb „hidja” lett a birkózás és a mainstream között. Amikor Hollywood felé nyitott, nem megszökött a ringből, hanem a ringet vitte magával: a fegyelem, a ritmusérzék, a karakterépítés és a közönséggel való kommunikáció mind átemelhető készségek voltak. Ezért tudott egyszerre működni akció- és vígjátéki szerepekben, és ezért tudta a WWE is sokáig úgy használni, mint egy univerzális „arcmárkát”, akihez bármit hozzá lehet kötni.
És van egy terület, ahol Cena még a pankráción belül is külön kategória: a jótékonyság. A Make-A-Wish teljesítménye – több száz teljesített kívánság, világrekord, és egy olyan reputáció, amelyben a „jófejség” nem PR-szöveg, hanem dokumentált tény – a ringes örökséget is új szintre emelte. Kevés olyan szupersztár van, akiről a közönség egyszerre tudja elhinni, hogy a show-ban hős, és a való életben is az.
A búcsú, mint merchandise-esemény: a limitált Funko Pop jelenség
A modern pankráció egyik alapigazsága, hogy a történetek nem érnek véget a ringben. A búcsúturné egyben kulturális termék is: relikviák, pólók, emléktárgyak, limitált kiadások. Cena final meccse köré is épült ilyen emlékezetgazdaság, és ennek egyik leglátványosabb darabja a limitált kiadású John Cena Funko Pop figura.
A figura koncepciója egyszerű, de pontosan érti, mire vágynak a rajongók: egy tárgy, ami „megfoghatóvá” teszi a korszak végét. A dizájn a búcsúturné arculatára épít, a „Last Time Is Now” tematikával, tipikus cena-s kiegészítőkkel és azzal a pózzal, ami a nagy bevonulásokat idézi. Ráadásul az időablak is ráerősít az exkluzivitásra: nem „majd egyszer megveszed”, hanem „most vagy soha”, ami a gyűjtői világban mindig külön feszültséget teremt.
Egy korszak vége, de nem eltűnés
Cena búcsúja azért volt erős, mert a WWE nem próbálta meg kijátszani a közönséget. Nem egy „csak vicceltem, jövőre még visszajövök” finálé született, hanem egy klasszikus átadás: a legenda elmegy, a jelen és a jövő pedig kap egy történetet, amire építhet. Gunther győzelme nem csak egy pipa a mérlegben, hanem egy örök mondat a karaktere mellé: ő az, aki elküldte a legnagyobbak egyikét.
A „You Can’t See Me” öröksége: amikor a taps után is hallatszik a lépés
John Cena utolsó meccse valójában nem egyetlen este története, hanem egy hosszú korszak lezárása, amelyben a WWE megtalálta a modern arcát, a rajongók pedig egy generáción át hozzá kötötték a „szupersztár” fogalmát. A ringből most kisétált, de az a különös helyzet állt elő, hogy a távozása csak még láthatóbbá tette: a mozdulatok, a mondatok, a viták, a gyerekkori emlékek és a felnőttkori tisztelet mind ugyanarra futnak ki. Vannak karakterek, akiket a műsor lekapcsolásával el lehet engedni. Cena nem ilyen volt. A korszak véget ért, de a jelenség marad.