Badár Sándor most egy olyan epizódról beszélt részletesebben, amely ritkán kerül ennyire nyíltan szóba: egy korábbi, életveszélyes állapotot követő kórházi éjszakáról, amikor saját elmondása szerint testen kívüli élményt élt át. A történet egyszerre személyes, nehezen elmesélhető és mégis meglepően racionális, mert nem „bizonyítani” akar vele, hanem felidézni, hogyan változott meg benne valami a túlélés határán.
A fordulópont: súlyos sérülés, életmentő beavatkozás, hosszú felépülés
A beszámolók alapján egy komoly incidens után került olyan állapotba, hogy arcát és koponyáját hosszan tartó, nagyjából kilenc és fél órás műtéttel állították helyre. A történet egyik legtöbbet emlegetett részlete, hogy a helyreállítást végző sebész állítólag nem ismerte őt, és nem látott róla fotót a beavatkozás előtt, hanem egy filmplakát segített támpontként. Badár utólag is hálával beszél arról, hogy mennyire precíz munka készült, és milyen sokat jelentett számára, hogy egyáltalán visszakapta az életét és az arcát.
A „mi történt pontosan” részleteit a bulvársajtó korábban többféleképpen tálalta; vannak régebbi sajtóemlítések, amelyek támadásról szólnak, a mostani elbeszélések viszont gyakran általánosabban „komoly balesetként” hivatkoznak rá. A lényeg szempontjából ez most nem is a szenzáció, hanem az állapot súlyossága: az a helyzet, amikor a test már a túlélésért küzd, a tudat pedig egészen szokatlan élményekre „képes”.
„Két énem vitázott” – a testen kívüli élmény belső logikája
Badár azt mesélte, hogy a műtét utáni éjszakában történt valami, amit ő a legpontosabban úgy tud leírni: mintha kilépett volna a testéből. Nem feltétlenül látványos „filmes” jelenetként idézi fel, inkább egy különös, erős tudatállapotként, amelyben egyszerre volt jelen egy kívülről figyelő, távolságtartó „én”, és egy másik, belül lévő rész, amely tiltakozott a meghalás ellen.
A leírásának fontos eleme, hogy nem egyetlen pillanat volt, hanem egy hosszan elnyúló, belső párbeszédszerű folyamat. Reggelig tartó „viaskodásként” említi, majd azt, hogy később úgy érezte: helyreállt benne valami rend. Ez a fajta narratíva sok hallgatónak azért lehet ismerős, mert a halálközeli élményekről szóló történetek gyakran a saját identitás „kettéhasadását”, a testtől való eltávolodást, az idő szétesését vagy éppen a furcsa tisztaságérzetet emelik ki.
Halálközeli élmény: miért ismétlődnek a motívumok ennyiszer?
A halálközeli élmények nem egyetlen, egységes jelenséget jelentenek, inkább egy élménycsomagot, amely többféle életveszélyes állapotban is megjelenhet. Sok beszámolóban visszatér a testen kívüliség érzése, az időérzékelés torzulása, az intenzív belső képek, olykor nyugalom vagy épp pánik, és néha egy „életáttekintéshez” hasonló mentális folyamat.
A közös pont gyakran az, hogy az élmény rendkívül valóságosnak tűnik annak, aki átéli. Ettől lesz maradandó, és ettől képes később is átírni az ember gondolkodását, akkor is, ha maga az illető nem akar belőle sem misztikus, sem tudományos bizonyítóanyagot gyártani.
Mit mond erre a tudomány: hogyan „gyárt” az agy testen kívüli élményt?
A modern idegtudományi megközelítések óvatosak: nem azt állítják, hogy „minden ilyen élmény csak képzelgés”, hanem azt, hogy extrém fiziológiai és pszichés helyzetekben az agy önészlelést összerakó rendszerei megváltozott módon működhetnek. A testen kívüli élményt sok kutató a testérzetek és az „én hol vagyok a testemben” típusú érzékelés átmeneti zavarával hozza összefüggésbe, amelyben a többféle érzékszervi információ integrációja sérülékennyé válik.
Külön terület az intenzív ellátáshoz, altatáshoz, ébredéshez kapcsolódó „valóságosnak tűnő” belső élmények világa. Kórházi környezetben, műtét után, kimerültségben vagy tudatzavaros állapotokban előfordulhatnak élénk álmok, hallucinációszerű képek, erős emléktöredékek, amelyek később nagyon összefüggő történetté állnak össze. Ilyenkor nem az a kérdés, hogy „igaz volt-e”, hanem az, hogy az érintett számára miért lett ennyire meggyőző és formáló erejű.
Badár elbeszélésében a testi szélsőség is hangsúlyos: a műtét utáni legyengültség, a kórházi éjszaka, az a határhelyzet, amikor a szervezet és a tudat egyaránt „vészüzemmódban” működik. Ilyen körülmények között különösen érthető, hogy a tudatélmény egészen szokatlan arcát mutatja.
Spirituális keret és józanság: miért fér meg egymás mellett?
Badár nem rejti véka alá, hogy közel áll hozzá a buddhista gondolkodás, és hogy a lélekről, a halálról, a továbblépésről is van saját belső képe. Ugyanakkor a történetében végig ott van egy földhözragadt kontroll: nem akarja kijelenteni, hogy amit átélt, az „bizonyít” bármit, inkább egy mélyen valóságos tapasztalatként beszél róla, amelyet többféleképpen is lehet értelmezni.
Ez a kettősség sokak számára épp azért hiteles, mert nem kéri a hallgatótól, hogy válasszon „tudomány” és „hit” között. Azt üzeni: lehet egy élményt spirituálisan megélni, miközben azt is elfogadjuk, hogy a tudat és az idegrendszer extrém helyzetben másképp működik.
Mi marad utána: a halálfélelem csökkenése és a prioritások átrendeződése
Sokan, akik halálközeli élményről számolnak be, később azt mondják: megváltozott a halálhoz való viszonyuk. Nem feltétlenül lesznek „bátrabbak” minden helyzetben, de gyakran csökken a halál gondolatának bénító ereje, és előtérbe kerülnek a mindennapi, valóban fontos dolgok: kapcsolatok, jelenlét, életszeretet, értelmes döntések.
Badár történetének visszatérő mondata is ebbe az irányba mutat: az életet nem elméletként kell megoldani, hanem megélni. A humorista szerep mögül ilyenkor előbújik valami csendesebb, lényegretörőbb hang, ami nem nagy tanításokat akar osztani, csak azt mondja: volt egy éjszaka, amikor kiderült, mennyire erős a ragaszkodás az élethez.
A tanulság: amikor az élet visszahív
Badár Sándor halálközeli élménye nem attól megrázó, hogy szenzációs részleteket sorol, hanem attól, hogy megmutatja a határhelyzet emberi belső logikáját. Lehet rá idegtudományos magyarázatot adni, lehet spirituális történetként olvasni, és lehet egyszerűen úgy tekinteni rá, mint egy túlélés utáni átértékelésre. Akárhonnan nézzük, a lényeg ugyanaz: egyetlen éjszaka is elég lehet ahhoz, hogy másképp fogjuk meg a mindennapokat, és komolyabban vegyük azt a banálisnak tűnő mondatot, hogy élni kell.